Bevallom, Ughy Szabina nevével a frissen megjelent kötete, Az átlátszó nő kapcsán találkoztam először. A kötet igazán izgalmas témát dolgoz fel, így kíváncsi lettem az írójára is. Fogadjátok sok szeretettel a vele készült interjút.

- Hogyan lettél író?

A mai napig nehezen definiálom magam íróként. Ez egy olyan szerep, amelyhez fel kell nőni, de leginkább meg kell halni. Ha a halálom után is olvasnak, akkor író voltam. Ezt nem te döntöd el, hanem az olvasó. Persze az íróság egy létállapot, egy világnézet is. Néha, pillanatokra azért annak érzem magam, de amúgy sokkal könnyebben definiálom magam szerkesztőként és irodalomterapeutaként. Reggel 8-tól fél 5-ig szerkesztek, hetente 1-2 alkalommal, esténként 6-tól 9-ig terápiás csoportokat vezetek. Napközben egy-egy pillanat erejéig tudok csak író lenni, olvasás közben, vagy a villamoson elcsípett fél mondatok, emberi gesztusok meglesése közben. Író vagyok dedikáláskor. Író vagyok egy-egy interjú megfogalmazásakor. És író vagyok, amikor csak csöndben bambulok magam elé a kis vidéki présházamban. Furcsa mód, írás közben sokkal inkább a saját maga démonjaival küzdő ember vagyok, aki folyamatosan attól retteg, hogy unalmas dolgokat ír, vagy, hogy túl érzelmeset.

- Elsősorban írónak tartod magad vagy költőnek? Mennyire nehéz a műfajok között váltani? Mindkettőhöz más hangulat, átszellemültség kell? Melyik mit jelent a számodra?

A tartalom választja ki a formát, ezért számomra nem okoz nehézséget a forma kiválasztása. Egyfajta következmény csupán.  A tartalom hordozása már inkább nehéz, megterhelő. Az írás során tudom az egészet szublimálni, elengedni. Verset az elmúlt években nem írtam, és egyelőre azt érzem, hogy a próza cselekvőereje sokkal közelebb áll hozzám. De most például egy drámaötletem van.

Hangulat helyett inkább két motivációs erőt emelnék ki: az időt és a teret. Írni csak egyedül tudok, csak a kutyámat tudom elviselni magammal egy térben. Illetve az is fontos, hogy minden más munkát, találkozót, telefonhívást félre tudjak tenni legalább egy egész napra. Ha van luxus, akkor ez az. Egy teljes nap magammal és az írással. Az ihletben nem hiszek, az írás inkább kőkemény logisztikai meló, a témák, érések inkubátorban őrzése a szabad írás pillanatáig.

- Most jelent meg a legfrissebb köteted Az átlátszó nő. Fontos témát dolgoz fel, a női lélekről, a különböző életutakról, a női sokszínűségről szól. Fontosnak tartod, hogy bezsélj, írj a nők nehézségeiről?

Nem vagyok harcos feminista. Minden elnyomott lény sorsával mélyen tudok azonosulni, legyen akár egy bántalmazott nő, egy ellehetetlenített sorsú családapa, egy elfekvőben magára hagyott idős ember, egy kórházban kitett csecsemő vagy egy megkínzott kutya.

A kötetben szereplő történetek sokkal inkább a saját létem szempontjából fontosak. A saját önismereti utam mérföldkövei. Ilyen értelemben tiszta önzésből íródtak, semmiféle tudatos társadalmi felelősségvállalás, mások segítése nem volt közvetlen szándékom. Magam és a szabadabb jövőm miatt írtam. Ugyanakkor mivel a segítő szakmában is dolgozom, nem tudom elválasztani ezt a szemléletmódot a többi szerepemtől sem. Egy másik interjú során az újságíró elmondta, hogy az Anyák napja történet elolvasása után felhívta az édesanyját, hogy találkozzanak, és aztán a találkozó során végre hosszú idő után megölelte az anyját. Ez olyan elképesztő boldogság, amire írás közben egyáltalán nem gondoltam, de ennél fantasztikusabb dolgot nem tudok elképzelni, mert folyamatosan rettegek attól, hogy a szavak válságban vannak. És válságban is vannak, olyan szinten elkoptatták a legszebb szavaink jelentését, hogy iszonyú küzdelem íróként ezekből az építőkövekből ne közhelyeket építeni. Mert amúgy nyilván szeretet, és béke, és család, de igaz módon, a fájdalmat és ellentmondásokat is bevállalva, az értékét és szépségét nem letagadva megmutatni nagyon fontos kihívás számomra. Mert igenis szeretnék hinni ezekben az értékekben.

- Szerinted milyen áron válhat láthatóvá igazán egy nő? Megéri bármit bevállalni, megélni, hogy pont ott legyünk, ahol kell? Te megtaláltad a végső utad az írásban?

A látszásnak valóban ára van, és ez többnyire nehéz döntésekkel, a megszokott helyzet hazugságainak felismerésével, kimondásával történik. Nem hiszem, hogy bármit megér bevállalni, pláne, ha a döntéseinken mások sora is múlik. De kompromisszumok, elmozdulások akkor is lehetnek. A választásaink nem fekete és fehér között történnek, hanem a szürke sokféle árnyalata között, de ez már előrelépés. Már megéri, ha csak egy kicsit is jobb. A terápia is erről szól. Apró lépésekről, megértésről. A dolgokat nem tudod meg nem történtté tenni, de ha már másként tudsz róla gondolkodni, ettől elviselhetőbb, ettől tudsz tovább lépni, ettől tudsz könnyebben tükörbe nézni, szabadabban lélegezni.

Végső utakban nem hiszek, a folyamatos változásban igen. Egyelőre az írás sokat segít. Bár ambivalens a viszonyom hozzá. Szívem szerint nem írnék, csak bambulnék magam elé a présházban, sokkal többet olvasnék, sétálnék a kutyámmal, megtanulnék rendesen főzni, hogy ne érezzem ezt a folytonos lelkifurdalást, ami az írással jár.

- Kiknek szól leginkább a kötet?

Bárkinek, akit megszólít. Örömmel olvasom azoknak a férfiaknak a visszajelzéseit, akik szeretik a könyvet. És elszomorít, amikor nők (és férfiak) is írnak, hogy írjam meg az ő történeteiket is, vagy megosztják velem az ő láthatatlanság élményeiket. Döbbenet, hogy a jelentéktelenség érzése mennyire hangsúlyos a ma élő emberek életében. De ezt nekik kell megdolgozni, nekik kell megtalálni azt a módot, hogy hogyan lépjenek ki ebből. Ez nem az én feladatom, de mélyen együttérzek velük. Tévútnak gondolom, ha ebből mondjuk végül születik egy FB-poszt. A megoldás ennél sokkal nehezebb és egyénibb, amihez elengedhetetlen az önismeret.

- Irónia és humor színezi a szövegeidet. Mit gondolsz, kiknek nehezebb olvasni, a férfiaknak, akik a nőket meg szeretnék érteni, vagy a nőknek, akik magukra ismerhetnek a könyv szereplői között?

Azt gondoltam, hogy ezeket a történetek inkább nők fogják kedvelni, ezért nagyon megörültem, amikor férfiaktól is kaptam pozitív visszajelzést.

Nehézséget szerintem azoknak az embereknek jelent a kötet olvasása, akik nem tudnak szembesülni az árnyékukkal, akik hepinedet és könnyű és kész megoldásokat keresnek. 

- Melyik szereplő állt hozzád a legközelebb?

Nincs ilyen szereplő, mindenki egyformán fontos.

- Irodalomterápiával is foglalkozol a könyvíráson kívül. Mesélnél róla? Kiknek érdemes ellátogatni irodalomterápiára?

Az irodalomterápia egy művészetterápiás módszer. Bárkinek érdemes kipróbálnia, aki szeret olvasni vagy nyitott más emberek élettapasztalataira. Sok kreatív írásos feladatot is beemeltem a csoportmunkába, de ez persze nem jelenti azt, hogy ide csak írói ambíciókkal rendelkező emberek jelentkezhetnek. Itt semmi sem kötelező. Egyáltalán nem fontos, hogy tudod-e, milyen viszonya volt Kosztolányinak a szüleivel, ki az az Erdős Virág. Az érzésekkel és a saját életünk tapasztalataival dolgozunk, és nekem az a feladatom, hogy egy bizalomteljes, elfogadó légkörben összekössem a jelenlévőket a szöveggel és akár a saját maguk előtt is elrejtett érzéseikkel. Sokan talán idegesítőnek találják, amikor már vagy harmadszor kérdezek rá például arra, hogy ez milyen érzés. Jó. Rossz. Hangzik a válasz. Pedig a jó és a rossz nem érzés. A düh, öröm, félelem már az. Leheletnyinek tűnik a különbség, pedig borzasztó fontos, hogy beleengedjük magunkat az érzésbe, mert csak így tudunk magunkkal vagy épp a másik emberrel vagy épp magunkkal empatizálni. Mélyen hiszek ebben a módszerben, mert nemcsak az önismeretünk fejlesztésének egyik legizgalmasabb módszere, hanem erős közösségépítő hatása is van.

Köszönöm a Prae Kiadónak és Szabinának az interjút!

képek Bach Máté