Vörös Katalinnal, a Kancsimesék írójával készítettem ma interjút.

- Mit gondolsz, olvasni ma menő?

Azt gondolom, hogy ezt kell közvetítenünk. Mert felgyorsult világban élünk, ahol minden fejlődik, digitális forradalom zajlik körülöttünk, ami nem rossz, csak sokan nem gondolják végig, hogy az idegrendszerünk ezzel ellentétben nem képes ilyen ütemű fejlődésre. „Modernkori koponyánkban kőkori elme lakozik” Ez a mondás erre is tökéletesen vonatkoztatható.  Különösen egy gyerek esetében fontos ezt szem előtt tartani, hogy nem képes megfelelően alkalmazkodni a körülötte vibráló, digitális világhoz. Nem azt mondom, hogy a gyerekeket zárjuk el ettől, mert ez álszentség lenne és kikerülhetetlen, hanem hogy mutassuk meg a helyes használatot, a mértéket, tanítsuk erre is őket, és hívjuk fel a figyelmüket az alternatívákra.

Mint, amilyen alternatíva az olvasás, ami minden szempontból jobban illeszkedik a gyermeki idegrendszerhez és lélekhez is. S számos, közismert, pozitív hozadéka van. Én az élményalapú olvasás híve vagyok, azt gondolom, hogy a gyerekek változó igényeihez megfelelő olvasásélményt kell keresni, ami képviseli az irodalmi minőséget. Az olvasás megszerettetése a fő feladat. Egy jó könyvből rengeteget meríthet egy gyermek és természetesen egy felnőtt is. A kisgyermek lelkének táplálék a mese, a fantáziálás pedig olyan lelki erő, amelyre a későbbi életében számos kritikus helyzetben is támaszkodhat. Nyelvi és szociális készségek szintjén is előnyre tesz szert, akinek már gyerekkorában olvasnak, s később olvasóvá válik.

- Nemrégiben jelent meg első mesekönyved, a Kancsimesék. Mi vezetett téged az írás felé? Miért épp mesekönyv?

Az irodalom iránti fogékonyságom már gyermekkoromban is látszott. Élénk képzelőerő jutott nekem, így részint a személyiségemből adódik a játék, színjátszás, a versmondás iránti érdeklődésem. A szüleim mindketten olvasók, mindig ezt láttam, hogy megbecsülik a könyveket és sokat olvasnak. Ugye, utánzás, mintakövetés útján tanulunk sok mindent. Ezt is. Én korán meg is tanultam olvasni, mert azt közvetítették felém, hogy ez valami nagyon klassz dolog. Aztán szerencsés voltam nagyon az irodalom tanáraimmal. Szavalóversenyekre, vittek, bátorítottak mindig. Gimnáziumban az országos Kazinczy verseny döntőjébe is továbbjutottam. Ott tapasztaltam igazán meg, hogy mennyi hasonló fiatal van, akik komolyan veszik és szeretik a magyar nyelvet és az irodalmat is. Kedves emlék ez a szívemben. Írni mindig írtam. Gyerekkoromtól kezdve. De most jutottam el oda a személyiségfejlődésemben, hogy már fel tudom vállalni. Elbírom mindazt, amit ez hoz magával. A jót is és a rosszat is. Mert egy könyv megjelenése után azért mindkettőből jut. Én szerencsés vagyok eddig, mert több a jó. S mert úgy érzem csodálatos az, hogy ezen az úton merek már járni. Mert önazonos. S hogy miért mesekönyv? Mert adta magát. Három gyerekem van, akik folyton kérdeznek. Az életről. S arra gondoltam, ha nekik ezek a válaszok megfelelőek és olyan üzeneteket hordoznak, amiket megértenek és kielégíti őket, akkor miért ne adhatnám oda másoknak is.

De a KANCSIMESÉK tényleg nem csak a gyerekeknek szól. Úgy van összerakva, hogy észrevétlenül, de legyen egy rétege, ami a felnőtteké, ami az ő lelkükre hat. A visszajelzések alapján megtalálják, megérzik ezt a
felnőttek.

- Milyen utat jártál be, míg megszületett Ancsi, a főhősöd?

A témák előbb megvoltak a fejemben, mint a karakter. Tudtam, miket szeretnék nagyjából leírni. Ancsi kancsal karaktere pedig úgy született, hogy évekkel ezelőtt egy posztban egy anyuka kancsal kislányról szóló mesekönyvet keresett, sikertelenül. Az jutott eszembe, hogy ez az eltérés jó lesz, mert rajta keresztül nemcsak az önelfogadásra és elfogadásra, de a többi témára is fel lehetne hívni a figyelmet. Van egyetlen külső tulajdonság, amiben ez a kislány eltér a mesékben társaitól. De minden másban ugyanolyan, mint a többi korabeli gyerek. Nem a kancsalságon van a fókusz, pont ez a jó, mert így a gyerekben az marad meg, hogy olvastam egy kancsal kislányról, aki kedves volt, derűs, vicces, elfogadta magát és adott esetben sokkal nagyobb problémái voltak. S azt remélem, ha az életben majd az a gyerek, aki elolvasta a könyvet, és találkozik egy másik gyerekkel, aki valamilyen fogyatékkal, eltéréssel él, arra lesz motivált, hogy mélyebben meg akarja ismerni az illetőt, és nem felületes feldolgozást végezve fogja megítélni.

- Kiknek készült, íródott elsősorban a kötet?

Én nagycsoportos kortól szoktam ajánlani. Viszont onnan felfelé mindenkinek. A fentebb említett rétegei miatt valóban a felnőtteknek is. A gyerek más mondanivalót és humort vesz ki belőle magának, mint a felnőtt. Kiskunhalason drámacsoportos fiatalok adják elő a meséket ovisoknak. Ezek a kamaszok a múltkor azzal fogadtak, hogy ezek jó mesék, nekik is tetszenek, úgyhogy mondhatom, hogy még ők is találnak benne olyan értéket, ami számukra fontos. És ez a lényeg. Olyan könyvet szerettem volna, ami tölti az emberek lelkét. Ami egyszerűségében szép. Ami élvezetes és van mondanivalója. Amiben megjelenik a humor. A humor szerintem nagyon fontos az életben. Óriási fegyver a mindennapi stresszorokkal való megküzdésben.

-A mesekönyv elfogadásról szól elsősorban, de számos fontos témát érint még ezen kívül is. Egyfajta tanító, edukáló jelleggel jött létre?

Mint ahogy fentebb említettem, nem is biztos, hogy az elfogadás az első. Azt hiszem, elsősorban egy szemléletet szeretne közvetíteni. Azt, hogy derűvel minden könnyebb és azt, hogy a gyerekekkel való kommunikációban nincsenek tabuk és jól fogalmazva beszélni, beszélgetni kell a gyerekeinkkel. Hogy az érzelmi nevelés, az érzelmi intelligencia is nagyon fontos a sikeres élethez. Nem kizárólag az IQ, hanem a kettő együtt. Az edukáló jellege
vitathatatlan. A felnőttek esetében ilyesmikre gondolok, hogy hagyjuk, hogy egy gyerek megélje az érzéseit, és mi címkézzük neki azokat helyesen. Ne akarjuk, hogy helyettesítő érzésekkel palástoljon bizonyos érzelmeket, mert azzal ártunk neki. Hogy mutassuk ki mi is nekik a szeretetünket. Hogy játsszunk velük felnőttként is, nem kell a jó mókához semmi nagy dolog. Hogy beszélgessünk velük jól a nehéz témákról is, ne rázzuk le őket.

S természetesen a gyerekek figyelmét is szerettem volna felhívni pár dologra. Hogy a természet varázslatos, rengeteg játéklehetőséggel. Hogy a pozitív emberi kapcsolatok szükségesek az életben, ezért vigyázzunk rájuk. Hogy az idősekhez is lehet kapcsolódni és micsoda öröm forrása lehet egy ilyen kapcsolat! Hogy vannak rossz érzéseink, de ettől mi magunk nem vagyunk rosszak, szabad rosszul érezni magunkat a nehéz helyzetekben ettől még szerethetőek vagyunk. Hogy vannak hagyományaink, amik valóban gyökerek, és ezért érdemesek arra, hogy beszélgessünk róluk, ismerjük őket. Hogy az élet múlandó, de ez a rendje. És még sorolhatnám.

- A Kancsimesékből várható folytatás is a közeljövőben? Vagy valami teljesen mást tervezel írni?

Sokan azt mondják a könyv elolvasása után, hogy még olvasták volna. Hogy szomorúak, hogy vége lett, és ennyi volt az élmény. Én meg ettől olyan boldog vagyok, hogy azt hiszem olyankor, repülni is tudnék. Mert ez az igazi elismerés. Innen tudom, hogy jó. Ezért bátorodtam fel, hogy akkor többekkel is megismertetem. Ez magánkiadás esetén, ehhez szükséges kapcsolati háló nélkül, nem is olyan egyszerű. De bizakodásom és hitem töretlen. Azt tapasztaltam meg az eddigi két hónapban, hogy az emberek szívesen mellé, mellém állnak, segítenek, ahogy tudnak, mert értik, hogy mennyire fontos ezt közvetíteni a mai világban. Eljönnek velem beszélgetni, vagy épp ők hívnak meg egy kellemes könyvbemutatóra. Van, aki gitározni, énekelni, felolvasni jön ilyenkor. Én pedig végtelenül hálás vagyok ezért. S tudom, hogy ez nemcsak nekem és az én személyemnek szól. Dr. Kádár Annamária nem ismer engem, de nagy meglepetésemre videóüzenetet küldött az első könyvbemutatómra, valamint Fodorné Dr. Földi Rita pszichológus is támogatott a könyv megírásában és még ajánlót is írt a könyvhöz.

Hogy várható-e folytatás? Igen. Mióta ezeket a megerősítéseket kapom, egyre többet gondolkodom a folytatáson. Örülök, hogy van erre igény, örülök, hogy adhatok. Varázslatos, hogy az, ami bent van az én elmémben képes mások érzéseire hatni. Én olyan vagyok, hogy először hosszan érlelem a témát. Megírni már nem nehéz, a történet szála könnyen szövődik a fejemben. Viszont olyat nem adok ki a kezemből, amivel én magam nem vagyok elégedett. Van bennem perfekcionizmus. A másik, hogy azt vallom, és most messzire megyek, de mivel nem tudjuk mikor lesz vége az életnek, az utat is élvezni kell. Élvezni azt, ami van, amin épp keresztülmegy az ember. Én élvezem nagyon, hogy sok helyre elvihetem ezt a könyvet és érlelődhet bennem egy következő. De nem fogom siettetni. Lehet, hogy hamar úgy érzem majd, hogy ez megint adhat az embereknek és érdemes kiadatásra, lehet hogy nem. Írni fogok, és meglátjuk, mikor érik be úgy az írás, hogy méltó legyen arra, hogy másoknak is odaadjam. S újra mindenkié legyen.