Láttatok már rólam friss képeket, komolyat, mosolygósat, dolgozósat, gyerekeset, viszont sosem mutattam régmúltat idéző képeket. Pedig akkor még roppantmód cuki voltam:) Na jó, talán még most is az vagyok, ha nem sárkánymód kelek. De hát Vargada kíméletlen és olykor nehéz témákat csepegtet a Bloggerképző 30 napos kihívásának keretein belül, mese nincs. Akkor bolygassuk a régmúltat ismét. Kompromitáló fotókat nem hoztam, juszt sem. Pedig van olyan, amit legszívesebben eldugnék a legsötétebb szekrény, legsötétebb, legporosabb tetejére, hogy senki se láthassa. Még szemüveges fotóm is van, meg nyolcadikos ballagós. A legtöbb fotó anyunál van, csak párat hoztam el, amik jelentőséggel bírnak számomra. Ezekből szemezgetek most nektek.

Ez az egyik legnagyobb becsben tartott képem. Csak hárman. Anyu, apu és én. Szerintem olyan másfél éves lehetek rajta. Kicsit megsárgult kép, de látszik a boldogság mindenkin és az is, mennyire hasonlítok apura, aki korán elment. A hangulatáért szeretem. Emlékezni nem emlékszem rá, mi okból vagy hol készült. 

Ez a kis pulyka is én vagyok. 3 körül lehettem. Van egy klassz története is a képnek, amit megosztok veletek. Mamánál voltunk, születésnapomat ünnepeltük. nagy boldogan a kezembe adták a házi készítésű, finom tortát a fénykép erejéig, én meg nemes egyszerűséggel letettem vagy kiejtettem a kezemből és a kutyussal közösen kezdtük el befalni a földről, mire észbe kapott mindenki. Itt biztos duzzogok, hogy nem engedték tovább, hogy tovább egyek a földről. Már akkor is Makrancos Kata voltam, amit a fejembe vettem...

Itt már nagyobb vagyok, talán 6 éves körül. Pózolok a kedvenc szekrényem előtt, amin helyet kaptak anyu féltve őrzött csetregjei, porcelánjai. Frufrus vagyok. Azt hiszem magam intézkedtem, hogy rövidüljön kicsit, amit a fodrász végül kiigazított. Nem emlékszem a körülményekre, anekdótákra sem, sem a kép keletkezésének hátterére. De én vagyok. 

ReAd-blog

#Bloggerképző #kicsién #fénykoromban #kisgyermekként #régmúlt #cukivagyok #blogger #ReAdblog