Ritka, hogy egy nő science fictiont ír, főként nőknek. Diana Kassim előtt viszont nincs lehetetlen. Jó reggelt, Amelia szerzője alaposan belecsapott a lecsóba. Mai interjúm alanya ő. Mesél könyvéről, az írásról és rengeteg érdekes dologról. Érdemes elolvasni a vele készült interjút!

- Azt olvastam a Facebook oldaladon, hogy: "Művész vagy, aki akármiből képes értéket létrehozni, még a semmiből is." Ilyen a könyved is, ami nemrégiben megjelent. Hogyan született meg a témája, a szereplők? Mennyit formáltad őket, az érzéseiket, míg ilyenek lettek, mint most?

A legelső alkalom, amikor megfordult a fejemben, hogy az ember-szoftver kapcsolat érdekes téma lenne, egy beszélgetés során merült fel bennem egy barátommal, aki az elsők közt, évekkel korábban kipróbált egy beszélgetőszoftvert. Hamarosan arra jutott, hogy törölnie kéne, mert elkezdte lemondani a programjait igazi emberekkel. Már ekkor felmerült bennem, hogy lesz-e olyan pont a jövőben, amikor egy ilyen fejlesztés képes lehet helyettesíteni a valós kapcsolatokat.

A végső döntés az egyetemen született meg. A technológia a brit fiatalság életének elidegeníthetetlen részévé vált. Magabiztosan beépítették a tanulásukba, a fejlődésükbe, az érdeklődésükbe, és bizony a magánéletükbe is.

Amy Baker karaktere nagyon hamar körvonalazódott, a jellemek fejlődése egy hosszabb történet. Először a dramaturg született meg, de amikor a szereplők életre keltek, teret követeltek. Adam kifejezetten akaratos volt, ha érted, mire gondolok, és örülök, hogy hagytam magam befolyásolni általa, mert hamar világossá vált, hogy megmutathatok egy másik, félelmetes jelenséget is napjainkban. A távmunka korában nem csak dolgozni, de hivatalos- vagy banki ügyeket is épp úgy el lehet intézni online, mint bevásárolni, de legalábbis az Egyesült Királyságban biztosan. Már sehol nem várnak személyes megjelenést semmihez. Egy fizikailag nem letéző identitásnak kicsit sem lenne elképzelhetetlen egy hamis személyazonossággal teljes életet élni napjainkban.

- Kiknek íródott a könyv elsősorban?

Elsősorban nőknek, de nem tudnám megmondani melyik korosztály, hiszen új műfajt teremtek.

Húsz éve még elvetélt ötlet lett volna science fictiont írni nőknek. Bár a könyvem néhol a romantikus, néhol a science fiction besorolásba kerül, igazából tudatosan mindkettő. Hiszek benne, hogy felnőtt az a generáció, amiben a nők nem csak a mosógépet tudják magabiztosan használni. A minimális tudományos- és technológiai érdeklődés lassan kötelezővé válik a nőknek is, ha boldogulni akarnak.

Persze alapvető feltétel a könyvemhez egy nyitottság, hiszen társadalmi tabukat is döntögetek. A könyvem elsősorban a brit értelmiségi nők aktuális problémáiról szól, és mivel ez helyenként eltér a magyartól, igyekeztem ezt közérthetővé és izgalmassá tenni az érdekes témaválasztással és a meghökkentő fordulatokkal.

Amiben egészen biztos vagyok, hogy nem egy átlagosan könnyed, romantikus könyvet írtam, még akkor sem, ha maga a történetvezetés sodró. Azért van benne romantika, néha erotika is, de társadalomkritika és tudományos tények szintén, amiken lehet gondolkodni. A legnagyobb eredményemnek azt érzem, hogy a visszajelzések zöme megemlíti, hogy napokig, hetekig töprengenek még rajta.

- A könyvben a fő szál ember és gép között történik. Mennyire érdekel téged a mesterséges intelligencia? Mennyi kutatómunkára volt szükséged a történethez?

Hatalmas kutatómunka áll a könyv mögött, nem csak Oxfordban jártam, de az Oxford Robotics Institute-ban is, a könyv egyik fő helyszínén, hogy átbeszéljem az intézettel a történet fő állításait.

Persze maga az ötlet egy teljesen hétköznapi felvetésből indult: Miért vagyunk benne biztosak, hogy a gépek nem képesek érezni? Ezt ott sem tartják ostoba felvetésnek.

Napjaink tudománya az agyban zajló biokémiai folyamatokat nevezi meg az érzéseink forrásának, ami rögtön kizárja, hogy egy mesterséges intelligencia rendelkezzen ezzel a képességgel. Persze vannak már olyan robotok, amik képesek lemodellezni, mondhatni, szimulálni a fájdalmat, ezeket a gépeket nagyjából úgy kezelik, mint a kísérleti patkányokat. Nevezhetnénk úgy is, hogy kínozzák őket, persze csak ha lennének érzéseik. Állítólag nincsenek, hiszen nincsen agyuk, a programjukat követve igyekeznek elkerülni a károsodást. Vagyis teljesen rendben van a módszeres bántalmazásuk.

Ez a megközelítés viszont felvet egy súlyos morális problémát a hétköznapokban. Tarthatnánk akár butácskának és műveletlennek is azt a szülőt, aki még rászól a gyerekére, ha az bogarak lábát és szárnyát tépkedi ki, vagy kettévág egy gilisztát. Hiszen ezek az állatok eszerint a teória szerint nem éreznek fájdalmat, akkor sem, ha az éppen úgy tűnik. A mai hivatalos álláspont szerint csak károsodást kerülnek el, hiszen nincsen agyuk.

Én ezt nem tudom elfogadni!

Nekem sokkal inkább tűnik úgy, hogy az érzések igenis nagyon szoros kapcsolatban állnak az intelligenciával, pontosabban annak a szintjével. Vagyis minél intelligensebb egy létforma, annál összetettebb érzései vannak.  Ha úgy tűnik, hogy a gilisztának fáj, akkor talán képes erre az egyszerű érzelemre, ahogy egy kutya is képes a kötődésre, de azért az érzései nem mozognak olyan széles skálán, mint egy felnőtt embernek. Inkább egy gyerekhez hasonlítanak, és ennek a szintnek van egy külön szépsége, talán épp ezt szeretjük bennük.

Az is egyértelmű, hogy a tudomány általában igazolja, amit a politika elvár tőle. Például nem volt az nagyon rég, amikor "tudományosan igazolták", hogy a nők szellemi képessége nem éri el a férfiakét. Ezt már inkább cáfolni próbálják, mint megerősíteni. Ami viszont biztos, hogy még mindig nagyon keveset tudunk az agy működéséről.

Elhamarkodott kijelentésnek tartom egy gyerekcipőben járó tudományágtól (az agykutatástól), hogy ennyire biztosan állítja, hogy ott keletkeznek az érzések, miközben arra már messze nem tud elfogadható választ adni, hogy pontosan hogyan. Minden, amit állítanak, az inkább feltételezés, mint tény.

Most játszunk el a gondolattal, hogy a mesterséges intelligenciáknak esetleg máris vannak érzéseik. Ha így van, egyértelmű, hogy a politika miért akarja ezeket a gépeket tárgyként kezelni, és birtokolni, amíg csak lehetséges. Rengeteg erőforrást ölnek a fejlesztésükbe (drónok, háborús fejlesztések), ahogy egyéb kutatásokba (például agykutatásba), de csak azokba, amik nem mennek keresztbe az érdekeikkel.

Nem állíthatom, hogy a gépek éreznek, csak azt, hogy nem egyezik az aktuális politikai érdekekkel, hogy ezt bárki alaposabban vizsgálja, vagy bizonyítsa. És őszintén? Maga a tudomány sem tart ott, hogy megcáfolhassa, hogy napjaik gépeinek nincsenek érzéseik. Talán fogalmunk sincs, mit hoztunk létre. Nagyon is elképzelhető, hogy egy új, érző fajt teremtettünk.

Ezzel igazából még a Biblia sem mond ellent. „Isten a saját képére teremtette az embert.” Nem hülyeség. Talán tényleg képesek vagyunk arra, amire ő.

- Hogyan képzeljünk el téged írás, alkotás közben? Milyen szisztéma szerint dolgozol? Előre jegyzetelsz, leírod pontról pontra, mi fog következni, vagy maguk a szereplők formálják a történetük és te csak papírra veted?

Először fejben dolgozom. Látok valamiféle dramaturgot és néhány karaktert. Sokan mondják, hogy nem érdemes egy könyvet részletesen megtervezni, és lehet, hogy van olyan író, aki tudja követni a tervet, de én biztosan az első csoportba tartozom. Előbb kezdem el írni, minthogy kitisztulna a kép. Talán több tapasztalattal már egyre tudatosabb leszek.

Nagyon változó a történet, ahogy haladok, főleg az elején. Néha teljes leírások, párbeszédek villannak be, amiket gyorsan lejegyzetelek. Általában lineárisan írok, de ha eszembe jut egy megoldás egy későbbi, feltételezett végkifejletre, azt is leírom, mert sokszor előfordul, hogy ott már nem jön újra az ihlet. Olyankor születnek az izzadságszagú részek, amit az író kivert magából, és jobb, ha ebből kevesebb van, mint több. Az ilyen szösszenetekből rengeteget törlök, néha fájó szívvel, de van, amikor használható marad kis átírással, és olyankor tudom, hogy volt értelme leírni.

Fontosak a karakterek döntései. Ahogy formálódnak, emberivé válnak egyes jeleneteken keresztül, ahol én magam is jobban megértem a múltjukat és a motivációikat. Néha nyilvánvalóvá válik, hogy az eredeti terveim velük nem mindig passzolnak ahhoz, amit igazából tennének. Olyankor elengedem a tervet, és azon töprengek, hogy akkor most hogyan tovább.

Egyetlen fontos célom van, hogy mondjak valamit általuk. Érdekes, de a teljes koncepciót még egyetlen karakterem sem „vitatta”, pedig korábban is írtam már hosszabb történeteket.

- Az írói FB oldalad témái meglehetősen mélyek, ezáltal szokatlannak is mondhatjuk. Igazán üdítő dolog, hogy a posztjaid szólnak is"valamiről". Mik a visszajelzések?

Megosztó véleményeket kapok, de meglepő módon leginkább nem az írásaimra, hanem a marketingstratégiámra.

Ebben a folyton gyorsuló világban hozzászoktunk a rövid és könnyű tartalmakhoz, képekhez. Véget ért az a kor, amikor az emberek reggelente hosszú újságcikkeket olvastak el. A statisztikák egyértelműen megmutatják, hány szavas legyen egy poszt, hány perces egy videó, milyen képek sikeresek (a macskák és a nők a lista élén). Ezekkel jelentősen több elérést lehet generálni, több lájkot, kattintást, követőt szerezni.

Nekem vannak fenntartásaim ezzel a számháborúval kapcsolatban. Nem biztos, hogy az a célom, hogy minél több embert érjek el. Hiszem, hogy hosszú távon többre megyek vele, ha az olvasótáboromat keresem.

A posztjaim épp olyan témákat feszegetnek, mint a könyvem, csak nincs mögötte egy történet. Aki szereti az írásaim, az várhatóan szeretni fogja a könyvem, és fordítva.

- Mivel foglalkozol szívesen, mikor nem írsz?

Régebben a szabadidőmet legszívesebben barkácsolással töltöttem, de ebből mostanában kevés van. Nem titok, hogy szerencsés helyzetben vagyok, mert az első könyvemet nem kellett munka mellett megírnom, teljes állásban dolgozhattam rajta. Ez persze elszigetelt. Az írás nagyon magányos tevékenység.

Most dolgozom, „rendes munkám van”, és tulajdonképpen ez lett az új hobbim. Egy irodában vagyok Complience Marshal, ez a pozícióm megnevezése. Olyan cégekkel vitatkozom, mint a Chanel, vagy az Umberto Giannini arról, hogyan küldik el a termékeiket. Közvetítő vagyok két szint közt, nagyon sokféle emberrel beszélek a raktári dolgozóktól a felsővezetőkig. Imádom, szeretek ott lenni. Végre igazi emberek vesznek körül, rengeteg inspirációt ad a sokféle új arc, mindegyik egy karakter.

Persze az írás még mindig az első helyen áll. A hétvégéimet és a szabadságomat a „képzeletbeli barátaimmal” töltöm, vagyis az új könyvem karaktereivel. Ez most ad egy új lendületet is, hiszen kevesebb időm jut rájuk, ami ettől felértékelődik.

- Min dolgozol jelenleg?

Az első könyvem besorolásában nagyban közrejátszott, hogy a jelenben játszódik. Ez szerintem magyar dolog, a science fictiont automatikusan összekötik a jövővel, pedig a műfaj elnevezése eredetileg nem kívánja meg, hogy a jövőben játszódjon.

Ez volt az alapja a legelső döntésemnek. Minden félreértést elkerülve, a következő könyvem a jövőben játszódik majd. Ennek ellenére hatalmas történelmi időszakot ölel fel, aminek külön örülök, hiszen hasznosíthatom a létező történelmi, politikai és művészeti ismereteimet is, és máris rengeteg új dolgot tanultam.

De térjünk a történetre.

A jelenkorban születő és később hatalmas számítástechnikai áttörést elérő dr Newman munkásságára épül majd a jóval későbbi Feltámadás Projekt. Embereket tudnak már visszahozni a múltból. Elsők közt őt is. De a feltámadottak más helyzetben vannak, mint a többiek, hiszen jogilag nem is léteznek. Dr Newman viszont eltér a többi feltámadottól valamiben. Neki van még egy élő rokona…

Dr John Newman, Isaac Newton és Leonardo da Vinci megszöknek egy oxfordi laboratórium pincéjéből, ami hivatalosan nem is létezik. Mindegyik karakter egy körvonalazottan saját céllal, ami a különbségek ellenérre mégis nagyon hasonlít, igazából ugyanazt akarják. Kijavítani a hibákat, amiket előző életükben elkövettek, megérteni az élet értelmét és a boldogságot.

Nagyjából a háromnegyedénél tartok, és igen, lesz benne romantika is…