Nem gondolom, hogy létezik a gyászmunkára univerzális jó megoldás. Egyetlen dolgot tudok tanácsolni, ami mindig, minden körülmények között beválik, nem csupán gyász esetén, hanem minden életterületen: éljük meg az érzelmeinket! Amilyen egyszerűnek hangzik, olyan kihívás is ez a legtöbb ember életében. Elvesztettük a kapcsolatot az érzéseinkkel, helyette gondolkodunk, és azt próbáljuk érezni, amit éreznünk "kéne". 

A mai kultúránkban nagyon eltávolodtunk az elmúlás és a halál fogalmától, hiányoznak a hozzájuk kapcsolódó közösségi rituálék, amik segítenek a feldolgozásban.

 

Az első fázis a tagadás, amikor nem is igazán hisszük el, hogy megtörtént, hogy tényleg meghalt, akit szerettünk. Önkéntelenül is várjuk, hogy betoppanjon, vagy automatikusan tárcsázzuk a számát. A második fázis a harag, ilyenkor szoktunk hibást keresni, ki tehet róla, dühösek vagyunk mindenkire, akár magára az elhunytra is, mert egyedül hagyott minket. A harmadik lépcsőfok az alkudozás - mi lett volna, ha...? Ha hamarabb elvisszük orvoshoz, ha tehettünk volna még valamit. A negyedik fázis a depresszió, a mély szomorúság érzése. Ez vezet át az 5. fázisba, az elfogadás állapotába, ahol már tudjuk, elfogadjuk, hogy a szeretett személy már nem tér vissza, és megnyugvás van a szívünkben.

Ezek a fázisok nem lineárisan követik egymást, hanem időben is átfedhetik egymást, valamint újra és újra felbukkanhat egy-egy fázis. Évfordulókon, karácsonykor, halottak napján  természetes, hogy újra emlékezünk, ilyenkor felerősödhet a szomorúság érzése.

 

Fontos, hogy a halottaknak a halottak között van a helye, a lélek szintjén is. Az élőknek pedig az élők között! Ezért fontos idővel valóban elengednünk az elhunytat, lélekben is, hogy ne vegyen el a túl mély gyász energiát az életünkből. Családállításon nem ritka, hogy egy élő személy képviselője a halott szerettéhez kapcsolódik, sokkal erősebben, mint az életben lévő családtagokhoz.

Ahhoz, hogy valóban el tudjunk engedni valakit, aki közel állt hozzánk, természetesen idő is kell, nem lehet mesterségesen felgyorsítani a lelki folyamatokat. Ugyanakkor, érdemes lehet segítséget kérni abban, hogy vissza tudjunk térni az életbe...

 

 

Mielőtt a gyerekeknek beszélünk a halálról, az elmúlásról, fontos tisztába kerülni a saját érzéseinkkel, gondolatainkkal a témában. Azért jó, ha saját megélésről, érzésekről beszélünk a gyerekeknek, mert ahhoz tudnak kapcsolódni. Ha mi felnőttként természetesen állunk hozzá, azaz megmutatjuk, engedjük neki látni, hogy vannak nehéz érzéseink, vagy szomorúak vagyunk, az segít a gyereknek abban, hogy a saját negatív érzelmeit jobban kezelje. 

Sokszor elegendő annyit mondani, hogy most azért gyújtunk gyertyát, vagy megyünk ki a temetőbe, mert így emlékezünk azokra, akik már meghaltak, és nincsenek velünk. Az elhunyt családtagokra emlékezés, az ősök tisztelete minden családban történhet saját hagyomány, saját hitrendszer alapján, nem kell feltétlenül úgy csinálni, ahogy mindenki más, kialakíthatjuk a saját szokásainkat, amivel szívből tudunk azonosulni.

Visszatérve arra, hogy mit mondjunk a gyerekeknek, én nagyon kedvelem, amikor nem megmondjuk nekik a "tutit", hanem beszélgetünk velük, megkérdezzük, ők mit gondolnak, szerintük hogyan vannak a dolgok - megéri kipróbálni, és meríteni a gyermeki bölcsességből és tisztaságból!

Káros, vagy sem, előfordul, hogy valaki olyan mély fájdalmat él át, hogy képtelen beszélni róla.  A gyász első fázisa ez jellemzően. Valójában nem ritka az sem, hogy akár évekig nem tudunk beszélni egy hatalmas, közeli veszteségről. 

Amikor azonban azért nem beszélünk mondjuk az elhunyt nagymamáról, hogy nehogy szomorúságot okozzon a gyerekünknek, vagy negatív érzést kelljen átélnie, azzal nem teszünk jót neki! A gyerekek nagyon érzékenyek, és kis antennáikkal pontosan érzékelik, hogy anya/apa szomorú és nincs jól. Ha ilyenkor azt mondjuk, hogy nem vagyunk szomorúak, hiszen semmi sem történt, akkor a gyerekben a saját érzékelésébe vetett hitét ássuk alá. Nem hisz a saját érzéseinek, hiszen "anya azt mondta, nincs semmi rossz, akkor biztosan rosszul érzem". Ez nem csak a gyászra vonatkozik természetesen, hanem minden olyan eseményre, akár családi konfliktusra, amit jó szándékból el akarunk titkolni a gyerek előtt. Ezzel nem teszünk jót neki. 

A családrendszert tekintve bármilyen családi titok egy blokkot okoz a családon belüli szeretet-áramlásban. A gyerekek nem buták, már pár évesen tudják maguktól is, hogy apának is, anyának és 2-2- szülője van, és ha valaki hiányzik, elkezdik kérdezni, hogy vele mi történt. Nem érdemes eltitkolni sem az igazat, sem az érzéseinket, mert azzal csak bizonytalanságot okozunk a gyerekekben.

Hollos Izabella, segítő, családállító és önismereti szakember

Szívem szerint mindenkinek ajánlanám, hogy kérjen segítséget szakembertől egy szerette elvesztésekor, legyen az akár csak egy konzultáció, vagy néhány alkalom, amikor kidühöngi, vagy kisírja magát. Ugyanis a család és a barátok bármennyire is szeretnének segíteni, sokszor nem tudják, hogyan kellene, vagy éppen maguk is érintettek, és szintén gyászolnak. Léteznek gyászfeldolgozó csoportok, vagy akár a családállítás is olyan módszer, ami sok segítséget nyújthat.

Mindazonáltal én személy szerint abban hiszek, hogy ne csak akkor foglalkozzunk a testünkkel-lelkünkkel, amikor baj van. Nem kell megvárni, hogy nagyon rosszul legyünk! Nem természetes az, hogy csőstül jön a baj, és nem természetes az sem, hogy a gondjainkat egyedül kell megoldanunk.

Bármikor ráléphetünk az önismeret és lelki öngondoskodás útjára. Keressünk segítséget, közösséget, amiben érezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül!

Izabellával bővebben is beszélgethettek. Ezeken a linkeken éritek el őt.

#gyász #szomorúság #feldolgozás #halál #mindszentek #halottaknapja