- Hogyan került be az életedbe az írás? Mi alapján indultál el ezen az úton?

Már egész kis koromban szerettem történeteket kitalálni, és mondani másoknak, de leírni őket csak tizenegy évesen kezdtem el. Ezek akkor még állatos mesék voltak, más mesékből és rajzfilmekből merítkeztek, aztán idővel komolyabb hangvételű írásokat is olvasni kezdtem, és lassacskán az állatos mesék átformálódtak valami egészen mássá. Igazából a mesélés, mintha mindig is természetes lett volna számomra, az egyetlen új az volt benne, hogy immár írásban tálaltam őket. Az egyik legemlékezetesebb történetem az írással kapcsolatban, amikor harmadikos koromban az udvaron körmöltem egy füzetbe, és annyira belemerültem a történetbe,
hogy fel se tűnt, hogy mindenki bement, és a többiek is csak vagy egy órával később kezdtek keresni – ez persze sok mindent elárul rólam.

- Milyen írói példaképeid vannak?

Elsők között szoktam emlegetni Wass Albertet és Edgar Allen Poe-t, akiknek a kevert stílusomat köszönhetem. Őket olvastam talán a legtöbbet, és ők „voltak velem” akkoriban, amikor elkezdtem komolyabban űzni az írást. Rajtuk kívül persze még sokan inspiráltak, például Jack London, Fekete István, Lázár Ervin, és újabban Simon
Márton is, akinek hatására elkezdtem a szabadverssel kísérletezni. Arról, hogy hogyan is kezdődött ez az egész (a grafománia, cseppet sem negatív értelemben), és hogyan hatott rám Wass Albert és Edgar Allen Poe munkássága, született egy rövidebb írásom is, hiszen néha a magunk számára sem árt tisztázni dolgokat, és emléket állítani a kezdeteknek.

Itt olvashatjátok el ezt az írást: https://www.virginia-sol.hu/l/igy-kezdtem-irni/

- Mit ad hozzád az írás, a megjelent könyved?

Az írást tekinthetjük egyfajta menedéknek, illetve kifejezőeszköznek, de lehet vászon vagy épp fegyver is, attól függ, hogyan és mire használják. Számomra, azt hiszem, ezek összessége. Menedék, ahol megbékélhetek a mindennapok nehézségeivel, kifejezőeszköz, amivel könnyebben értethetem meg magam, vászon, mert imádok néha csak úgy a természet, az emberek, és az élet szépségéről vagy bonyolultságáról írni, ahogy pl. Monet festett meg egy tájat csak azért, mert jólesett, mert épp az fogta meg, mert a ráeső fényektől tündököltek a színek, és ez egyszerűen tetszett neki. Ugyanakkor valahol önvédelmi eszköz is az írás számomra, amivel bizonyítani tudok
– akár magamnak, akár másoknak. Azt hiszem, minden művész sajátja ez, a bizonyítási vágy és kényszer, hogy az olyanoknak, akik kevéssé vagy egyáltalán nem hisznek bennük, bizonyíthassanak. Ez nem jó, a művészetet nem lenne szabad erre fecsérelni, de sokan – részben – mégis ezt tesszük, és idő kell ahhoz, hogy az ilyen gondolatokat elengedjük, és ilyen szempontból ne mások miatt, hanem magáért az alkotási folyamat szépségéért alkossunk. A megjelent regényeim arra emlékeztetnek, hogy az ember képes lehet elérni az álmait, a céljait, sokat kell értük küzdeni, de tényleg nem szabad feladni, bármekkora közhely is ez.

- Első könyved a Belső vad, viszonylag hosszú ideig készült, mire ki lett adva. Sokszor átírtad vagy más oka volt ennek?

A belső vad első részét évekig írtam, majdnem hat évig, és ez idő alatt ötször írtam át az elejétől a végéig. Leginkább ez volt az, ami miatt sokáig ült a fiókban, nem éreztem késznek, és igazából a mai napig ülhetnék fölötte, ha nem szántam volna el magam. Valahol el kell kezdeni, ez motivált, hogy ha az első rész nem is lesz teljesen olyan, amilyen lehetne, a folytatása már le fogja vetkőzni az első kötet gyengeségeinek a nagy részét, és azt hiszem, hogy ez tényleg sikerült. Az átírás mellett az is nehezítő tényező volt, hogy a kezdő íróknak nincsenek olyan lehetőségeik, mint nevesebb társaiknak, így csakis a magánkiadás jöhetett szóba.

- Milyen visszajelzések érkeztek rá? Elégedett voltál az ismerttségével, olvasottságával, a visszajelzésekkel?

Nagyon vegyes visszajelzéseket kaptam, amin egyáltalán nem csodálkozom, hiszen elég megosztó a stílusom, a regény szerkezete és maga a történet is. Nehezen emészthető a felnagyított mentális problémára épülő szál, csak úgy, mint a történetet kiegészítő visszaemlékezések és lírai monológok, miközben a regényt, jó részt, külső
szemlélőként olvashatjuk. Szeretek kísérletezni, így tudatos döntés volt ez a fajta szerkezet, persze lehet, hogy nem ezzel kellett volna kezdeni, így elég nehéz megismertetni és főleg megszerettetni az írásaimat az olvasókkal, de ez vagyok én. Ennek ellenére meglepően sok pozitív visszajelzést is kaptam olyanoktól, akik még egy esélyt adva a regénynek, rá tudtak hangolódni, és onnantól nem tudták letenni. Szívesen olvasok mindkét oldalról, mert mindenből lehet tanulni.

- Hamarosan érkezik a köteted folytatása. Mesélnél róla pár szóban? Kiknek íródott? Mennyire függ össze az első résszel? Az első rész olvasása nélkül is érthető, vagy kell azért annak az ismerete?

A második résszel, azt hiszem, már könnyebb dolgom volt, mint az első könyv esetében. Nagyjából egyszerre íródott a két rész, mert szorosan egymásra épülő szálak szövik át a történetet, így nem akartam halogatni a folytatást, nehogy kimaradjon egy fontos részlet, viszont emiatt a két kötet csak együtt alkot egy egészet. Sok szál csak a második kötetben teljesedik ki, nyer értelmet és zárul le. Míg az első részt egy ámokfutásnak szoktam titulálni annak szövevényessége és dagályossága miatt, a második rész szerintem már egy kicsit letisztultabb, sokkal inkább a karakterekre és a hangulatra fókuszáló történet lett, ám néha ez is átlépi a realitás küszöbét az őrület fokozásának kedvéért.

Szeretem feszegetni a határokat, keverni a műfajokat, és emiatt sokak szerint nehéz ráhangolódni az írásaimra, viszont mások pont emiatt kedvelik a stílusomat, és ezt tartják a „védjegyemnek”. Emiatt leginkább azoknak tudnám ajánlani ezt a történetet, akik nyitottak a szokatlanra. Nem mondom, hogy az újra, mert nem én vagyok az első, aki ilyen formában tálalja a történeteit, de mindenképpen kell ezekhez egy lelkiállapot, hangulat és nyitottság, másként őrült loholásnak, megfoghatatlannak és kaotikusnak fog érződni, teljes joggal.

- Mik a terveid a közeljövőben? Van a fejedben folytatás vagy valami teljesen más történet?

Terveim és regényötleteim mindig vannak. A belső vadat nem tervezem folytatni, bár eredetileg lett volna egy harmadik része, de végül úgy éreztem jobbnak, ha a másodikkal lezárom, és elengedem ezt a történetet, amit közel tíz évig építgettem. Új vizekre tervezek evezni, azt azonban nem garantálom, hogy egyszerűbb témákkal vagy regény szerkezettel térek majd vissza.

Virginia Sol regényei