„ A legtöbben leélik az életüket úgy, hogy mindig csak a másokhoz való viszonylataikban határozzák meg önmagukat. A szüleim lánya vagyok, a férjem felesége vagyok, a gyerekeim anyja vagyok, és így tovább. És közben valahol elvész a leglényegesebb kérdés, de ki vagyok én?”

Nem könnyű az életben megtalálni önmagunk, boldogulni, boldognak lenni. Sokan elveszítik maguk, a hitük, az életörömük, a létezés értelmét és észre sem veszik a nagy rohanásban, csak amikor már késő lesz. Bálint Erika második regényében e meglehetősen nehéz, ám izgalmas témához nyúlt. Már a fülszöveg is érdekfeszítő.

A fülszöveg így szól...

Meddig tűröd, hogy nem szeretnek?  Léna ötvenéves orvosfeleség, akinek hazugságok tartják ...

Nem vagyok az a magamutogató, mindent és mindenkor fényképezőgéppel, telefonnal járkáló nőszemély, így nem igazán szoktam megörökíteni magam munka, háztartási teendők közben. Te szoktál ilyenkor fényképeszkedni? Ugye hogy nem ez jut eszedbe először?

Bizonyára mulatságos arcot vághatok, mikor a pár perce kiürült szennyeskosár a következő fordultamkor ismét tele van. Hogy érdemes lenne-e megörökíteni? Nem hiszem. Nem is teszem, mint ahogy főzés közben sem fotózkodom, csak kivételes esetekben, akkor is az elkészült ételt, nem magam. Nagytakarítás közben, nyakig porosan, pókhálósan, gumikesztyűvel is érdemes lenne egy-egy fotót készíteni, örökül hagyni a következő nők, anyák generációjának, hogy ilyen is van, ma így ...