Szinte nincs olyan család, akit tavaly vagy idén ne ért volna szörnyű veszteség. Valakinek a nagymamája, nagypapája, vagy az édesapja vagy édesanyja, testvére, másnak a házastársa, gyermekkori barátja, valakinek pedig a tanára, főnöke, kollégája távozott, de még olyan ember is akad, akinek a gyermeke búcsúzott el e világtól. Tudom, hogy csak ideiglenesen köszönt el, nem örökre. Hiszem, hogy itt vannak ők velünk minden percben, csak észre kell vennünk.

Nem csak a bánatot és űrt hagyták maguk után, hanem velünk maradt a mosolyuk, az az arckifejezésük, amit úgy szerettünk bennük…

A fura és cuki szokásaik, melyeket sosem lehet elfeledni és minduntalan az eszünkbe juttatják őket…

Azok a szavak, kifejezések, melyeket előszeretettel hangoztattak…

A nagy mondásaik, melyekkel korholtak vagy dicsértek minket. Ugye te is hallod, mintha még most is mondaná: „Ugye, hogy megmondtam!?”  „Hozzuk ki a legjobbat belőle…” És hasonlók…

Az élethez való hozzáállásuk, tanításaik felénk, melyektől gondolkodó, érző emberek lettünk…

A kedvenc foteljük, melyben még most is látjuk őket a kedvenc könyvükkel. Vagy a viráguk, melyet szívesen és odaadóan locsoltak mindig és mi sosem értettük, hogy csinálja, hogy nem csak életben maradnak, hanem kicsattanóan zöldülnek is…Az asztalon maradt szemüvegük…Az elpakolásra váró papucsuk…A kedvenc tárgyaik, amiket megsimítunk még most is olykor és annyira nehezen pakoljuk el.

Azok a dolgok, amiket egy életre megtanultunk tőlük. A kedvenc ételünk elkészítése. Hiszen senki sem tudja finomabban elkészíteni azt a sütit, mint a nagymama. Már nem tudja senki sem olyan szépen megmetszeni a fát, mint a nagypapa tudta. Csak apu tudja a félelmeinket úgy eloszlatni. Csak anyu tud annyira megnyugtatni és megóvni mindentől, legyen az betegség vagy valami rossz dolog. Csak a testvérünk tud úgy felbosszantani, hogy közben mégis annyira, de annyira szeretjük. Csak a párunkat ismerjük annyira, hogy bizony a mondata végét is be tudjuk fejezni helyette…És mikor a gyermekünk megy el hamarabb és nem mi! Annál szörnyűbb dolog nincs. Inkább a magunk idejét ajánlanánk fel, ha lehetne…

A bölcsességük, ami hiányozni fog még. Az élet, amit leéltek és a dolgok, amiket megéltek, megtanultak...

Azok a cselekedeteik, melyek félbemaradtak már idő hiányában. A ki nem mondott szavaik… a hiányzó tanácsaik… Azok a mozdulatok, melyeket most is látunk szemünk előtt. Itt vannak még velünk, nem mentek el örökre. Csak egy kis időt különtöltünk tőlük, hogy még jobban szerethessük, megbecsüljük őket.

Ott vannak az égen, minden egyes csillagban és a mi tetteinkben, könnyünkben, mosolyunkban. Általunk és a család többi tagja által kicsit tovább élnek.

Búcsúzunk, de nem örökre, csak egy kis időre!

Részvétem mindenkinek!