Akarom, hogy mindenki szeressen! De ez nem lehetséges!

A megfelelési kényszer, a szokások gúzsba kötnek. Bizony ezzel én is így vagyok. Mindenkinek meg szeretnék felelni maximálisan. Mit szólnak majd? -az egyik kedvenc mantrám. De miért szeretnék másnak megfelelni, nem magamnak? Miért vagyok így kódolva? Bizony nehéz levetkőzni ezt a szokásom. Képes vagyok magam és saját szükségleteimet, vágyaimat háttérbe szorítani, érzéseimet eltitkolni, hogy másoknak jó legyen. Ez minden, csak nem természetes dolog. Nehéz téma. Ezt feszegeti egy kedves blogger társam is. 

Adamik Zsanett, a Helló kudarc blog írójának vendégpostja következik, aki szociális segítő szakember. Olvassátok sok szeretettel!

„Edit fáradtan tette le a szemüvegét az asztalra. Nemrég fejezte be azt a papírmunkát, amihez hónapok óta nem nyúlt senki. Igaz nem kérte rá senki, de valószínűleg a vezetőség, és a munkatársak értékelni fogják.”

Az ember alapvetően társas lény, még a legintrovertáltabb, vagy köznyelven „antiszoc” embereknek is szüksége van (minimális) kapcsolódásra, kapcsolatokra. Ha pedig kapcsolatokról van szó, akkor egészséges, oda-vissza alapon működő, tiszteleten alapulóakra vágyunk mindannyian, arra, hogy elfogadjanak, szeretni tudjunk, és persze szeretve legyünk.

Az, hogy ki mit tesz közvetetten, és közvetlenül azért, hogy szeressék óriási téma, jelen bejegyzésemben azt járom körül, hogy mi történik abban az esetben, ha azt szeretnénk, hogy mindenki szeressen minket.

Látom magam előtt az olvasót, aki most fennhangon azt mondja, hogy nincs olyan, hogy valakit mindenki kedveljen. Az elméleti tudás dacára mégis azt veszem észre a segítői munkámban, és magánéletemben egyaránt, hogy sokan maguk elől is rejtve folyamatosan arra szánják energiáik nagy részét, hogy megfeleljenek a szüleiknek, férjüknek, feleségüknek, főnökeiknek, gyerekeiknek. Magam is belecsúszok néha abba, hogy kétségbe essek, ha azt érzem, nem tettem eleget a környezetemért, és ki mit fog szólni ehhez.

-Lehet, hogy voltunk már olyan helyzetekben, amikor észérvek, és érzéseink dacára olyan megoldásokat választottunk, ami nekünk veszteség volt, mások viszont egyértelműen profitálnak belőle.

-Lehet, hogy emlékszünk olyan eseményekre, amikor arról győzködtük magunkat, hogy sokkal nagyobb öröm a másik jóléte, vagy legalábbis kevésbé lesz viharos, ha most mi engedünk.

-Lehet, hogy a családodban, baráti társaságodban mindenki bajával, kívánságával tisztában vagy, de a tieidről kevesen tudnak?

-Volt már olyan hosszabb időszakod, hogy a saját szükségleteidre egyáltalán és semennyi időt, és energiát nem szántál, másokéval ellentétben?

Mit nyerhetünk mégis azzal, ha mások igényeit állítjuk a középpontba?

A „hasznunk” ezekből a helyzetekből mindig az, hogy (azt feltételezzük) a környezetünk értékelni fogja a gesztusunkat, törekvéseinket, és így a megítélésünk is jó lesz, és szeretni fognak bennünket, hiszen gyerekkorunkban a többségünknek, különösen a lányoknak azt tanították, hogy ha jók, és engedelmesek, akkor a környezet elismerésére számíthatnak.

…és ki ne akarná, hogy szeressék?

Fontos megemlítenem, hogy természetesen nem minden esetben beszélhetünk megfelelésről, amikor saját szükségleteink helyett másokét választjuk, hiszen rengeteg olyan élethelyzet és feladat van, amikor egyszerűen mások kerülnek előtérbe, másokról kell gondoskodnunk stb.

A hangsúly és a kérdés azon van, hogy miért, hogyan és mennyire toljuk háttérbe magunkat...

A cikk befejezését Zsanett blogján találjátok. Helló kudarc!

#blog #cikk #vendégpost #szeretet #elfogadás