Elég vagyok neki? Mindent megtanítok, ami fontos? Vajon jól csinálom? Megkap-e mindent, ami szükséges? Nem vagyok túl szigorú? Nem fog a fejemre nőni, ha túl engedékeny vagyok? Nem erőltetek rá valamit esetleg, amit nem szeretne? Nem hagyok rá vajon mindent? A barátja vagyok-e ahhoz eléggé, hogy bizalmasa is legyek, félelem nélkül? Van szülői tekintélyem? Elég következetes vagyok? Felnéz vajon rám? Nem rontottam el valamit? Boldog ember lesz belőle és életrevaló?

Ehhez hasonló kérdések milliói futnak a szülők gondolataiban nap, mint nap. És persze ezen nem segít a magazinok harsogta "megmondom mikor vagy jó szülő", az "én jobban tudom, mint te" szemlélet vagy a szomszéd néni, a játszótéri anyuka intelmei, akik jogot formálnak ismeretlenül is arra, hogy megmondják neked a tutit, hogyan legyél jó szülő. 

Nyugi! Teljesen természetes dolog, hogy kétségeid vannak! A szülőséghez sajnos nem jár kezelési útmutató, sem jogosítvány (pedig néha nem ártana)  és nem tudod megnézni a hatását rögtön, hogy sikerült, hanem csak akkor, mikor felnőttek a csemeték. A gyermeked ölelő karja, mosolya viszont kiváló előrejelzés, hogy valamit jól csinálsz bizony. És már az is jót jelent, hogy felteszed magadban a kérdés, elég jó szülő vagy-e!?

Mivel három gyermekem van, sokszor szegeznek nekem különböző kérdéseket. Ezt vagy azt, én hogyan csinálom? Nincs receptem. A három manóm is teljesen más eset, más a stílusa, máshogy kell velük bánni, mások az erősségeik, gyengéik, még más dolgoktól is félnek. Kísérleteztem és kísérleteztem. Alakulok és alakítanak rajtam ők is. Itt bizony nincs instant megoldás, amit minden gyerekre rá lehet húzni, csak a saját tapasztalat, tapasztalás. Nincs jó válaszom a kérdésekre. Kipróbálhatod, letesztelheted, nekünk mi jött be, de az nem biztos korántsem, hogy nektek is jó lesz. Még a harmadik gyerek is tudott jócskán meglepetéseket okozni...

Sokszor meglepődök, mikor a gyermektelen ajánl másnak tippet, taktikákat, sőt, megmondja a tutit, hogyan nevelje a gyermekét. Vagy mikor az egy gyerekes magyarázza a sokgyerekesnek a tutit. Az angyali kislány anyukája a kisfiús anyukának. Jókat mosolygok az újságok hasábjain olvasott tuti recepteken, amiket sokszor olyanok írnak, akinek még gyermeke sincs látszólag. Miért? Az egyik többet tudhat, mint a másik? Dehogy! A saját helyzetét ismeri, a saját gyermekét. Arról tud mesélni, ötletet adni, tanácsolni. Míg nem jár a másik cipőjében,  tényleg csak tanácsot oszthat, megoldást nem. Ötletet adhat, de az nem szentírás. 

Én oszthatom az észt, mert három gyerekkel sok dolgot megtapasztaltam? Dehogy! Nem is fogom. Szólhatna a blog arról is, lehet sikeresebb lenne. De nem teszem. Nem érzem feljogosítva magam arra, hogy tanácsokat osztogassak. Megmutatom, én hogy csinálom, mi vált be, aztán azt valaki vagy kipróbálja vagy pont az ellenkezőjét cselekszi. Valahogy fázok ettől a megmondom a tuti receptet dologtól. 

Egyébként számtalan orvos, író, pszichológus foglalkozik azzal, hogy a tanult szülői mintát visszük tovább vagy pont homlokegyenest, az ellenkezőjét tesszük. Érdemes kialakítani a saját téziseinket, a saját elveinket. Azokat használni, amik működnek, beválnak. Lehet próbálgatni mások által jól bevált recepteket, kérdezni. De kezeljük azt is fenntartással. Érdemes személyre, a saját helyzetünkre, gyermekeinkre szabni. Ami nem megy, azt pedig elengedni. 

A jó szülőségnek talán annyi a nyitja, hogy úgy bánj a gyermekeddel, ahogy te magad is szeretnéd, hogy bánjanak veled. Kérdezd a gyermeked minden esetben. És ha eszedbe jut egyáltalán a kérdés, hogy jó szülő vagy-e!? Ha kétségeid vannak ezzel kapcsolatban, ha tudsz fejlődni, indomulni a helyzetekhez...Akkor a válaszom: Igen!  A tapasztalat szerint aki magabiztosan állítja, hogy ő mindenig, mindent jól csinál és tökéletes szülő, na az nagyon nem az! Akinek pedig egy minimális kétsége is van, az jó szülő vagy jó úton halad a jó szülőség felé!

A szülőséget csak hittel és szívvel lehet csinálni és rengeteg próbálkozással. 

Bizony nekem vannak kétségeim olykor. Na jó, gyakran. Neked is vannak?