Három teljesen különböző típusú gyermekem van. Az egyik nagyon korán járt, a másik pedig (néha túl) korán beszélt, a harmadik semmit sem csinált korán. Az egyik csendes, álmodozó, a másik az ellentétje, életvidám, csacsogó, a harmadik pedig megfontolt, koravén. Legnagyobb mindenevő és szívesen kebelez be mindent, másodszülöttem válogatós, leginkább fényevő, a harmadik pedig hol így, hol úgy. Az egyik gyorsan elalszik bárhol, bármikor, bármilyen helyzetben, a másik szenvedősen, sokáig fent maradva, fogcsikorgatósan, a harmadik pedig körbe-körbe jár az ágyban, ráadásul megrögzött rituáléi vannak mindenben. Még kinézetre is teljesen más típusok, csak pár vonásuk van, ami némileg hasonlatos.

Gondolhatod, ha három, egy szülőpártól születő, azonos elvek szerint nevelt gyerek ennyire eltér, miért kellene, hogy különböző gyerekek ugyan akkor, ugyan azt csinálják növekedésben, természetben, ügyességben, mozgásformában, mindenben?

Sosem értettem az elvárt normákat, a „mit illene már csinálnia” és a játszótéri összehasonlítgatásokat. Nem egy tárgyról beszélünk, aminek megadott időre kell valamit csinálnia, hanem egy érző kis lényről, aki halad a maga tempójában, fejlődik, nő, ha nem az elvártak szerint, akkor nem az elvártak szerint.

A fán a barackok sem egyszerre érnek be mind. Vagy a kismadarak sem egyszerre kezdenek el megtanulni repülni, hanem szép sorjában, vérmérsékletük szerint. Az alma és a körte is fán terem és gyümölcs, mégsem hasonlítjuk össze.

Úgy szeretem, „az én gyerekem ekkorra már paprikáskrumplit evett, már rég szobatiszta volt és hat nyelven szavalta el a Himnuszt, És a tiéd? "című mondatokat... Ja, nem!

Gyerek és gyerek között óriási különbségek lehetnek. Sajnos a keretek adottak és behatároltak. Van egy védőnői, orvosi, óvodai, iskolai meghatározás, amit kötelezően előírva ráhúzunk a gyerekekre. Aztán vannak a külső nyomásra keletkező frusztrációk, amik ellen viszont tehetnénk. Kiküszöbölhető lehetne, ha a társadalom nem sorolná állandóan, hogy mikor-mit kéne már időre tennie a babának, totyogónak, kisgyermeknek, nagyobbnak és a kamasznak. Ha nem ismétlődnének újra és újra azok a fránya kérdések.

Magunk is tegyünk ellene. Annyi beszédtéma van ezen kívül, azokat vegyük elő, ha nem tudunk az adott illetővel miről témázgatni. A szomszéd néni is kihagyhatná a „bezzeg az én gyerekem 20 éve ekkor már” mondatokat. Az anyukák se hasonlítsák össze gyerekeiket, hiába születtek majdnem napra pontosan ugyan akkor. Felesleges. Mert bizony előhozza a stresszt. A szülő szorong, hogy most akkor ő rossz anya, apa, mert a gyerek még nem ír, nem énekel szépen, nem tud Picassohoz hasonlatosat rajzolni és nem olvas folyékonyan idő előtt vagy időre, ráadásul felállni sem állt fel időben, mint a többi csemete.

Gyakorlatilag magunkat és egymást szívatjuk, helyezzük nyomás alá néha az elszólásokkal, rossz szóhasználattal, máskor a direkt, éles bírálatokkal. Ne! Van elég gond e nélkül is. Egy/több gyereket nem könnyű jól felnevelni. Rengeteg buktató, nehézség van a szépsége mellett. Megéri, mert ezerszeresen adják vissza. De nem elég annyi, amennyi gubanc amúgy is akad? Miért kell még tetézni egymás bántásával? A gyereket is nyomás alá helyezzük feleslegesen, hogy megugorja a kellő szintet. Már egész kicsi korban megérzi, hogy a szülei nem elégedettek vele. Ez a későbbiekben fokozódik. Önbizalomhiányos, mindenáron bizonyítani vágyó, megfelelés kényszeres, sosem elégedett, szorongó kamasz lesz belőle.

Pistike nem tud szépen rajzolni. Lehet, hogy soha az életben nem is fog tudni, viszont szépen énekel. Használjuk ki ezt a tudását akkor. Anna magas, vékony szülők gyermeke, így nagy valószínűséggel és a gének szerint magasabb az átlagnál, már kisgyermekként is, ellenben nem hízik eleget. Na bumm! És akkor mi lesz? Összedől a világ? Zoltánka már 10 hónaposan egyedül, kapaszkodás nélkül járt, nem úgy, mint Bori, aki csak 13 hónaposan. Nyert vele valamit? 3 hónapot, ami 5 év múlva senkinek sem fog feltűnni. Lalika hatodikos, kitűnő bizonyítvánnyal rendelkezett minden évben, míg Olivér örült a nagy nehezen összehozott hármas átlagnak. (Ha már bizonyítványokat látok mindenhol). Lehet, hogy nyert vele Lali, lehet, hogy nem. Sosem lehet tudni, mi lesz 10-20 év múlva, kell-e valaha az a bizonyítvány. Adottság, gének, vérmérséklet, tanulási vágy és még rengeteg dolog formálja a gyereket. Hiába siettetjük.

Ne az legyen a téma bevásárlás közben, az oviban várakozva, a játszótéren, hogy az én gyerekem ezt már tudja, a tiéd még nem…?

Mi ez verseny? Aligha. Senki sem nyer semmit, de veszíteni sem fog, ha a gyereke nem hozza mindig az elvártakat. Legalább egymást ne bántsuk! 

ReAd-blog